2009-11-06 11:41:05
Október előadása: Három nővér
Tavasszal Kolozsváron jártam. Akkoriban nyílt a Kolozsvári Állami Magyar Színház új stúdióterme, ahová ugyanúgy nem tudtam bejutni, mint ahogy a nemzetközi hírű prózai társulat nagyszínpadi előadásai közül sem válogathattam; azon a héten egész egyszerűen nem adtak tőlük semmit. Egyrészt sokat szerepelnek külföldön, másrészt az a lepusztult (a város kopottas hangulatába illeszkedő) épület kénytelen a vidék mindenféle kulturális igényét kielégíteni a megmaradt magyar nyelvű lakosságnak. Sajnos nem is operát adtak (azok közül egyet szintén Pesten leszek kénytelen elcsípni), hanem egy környékbeli csapat operett-matinéjét, illetve a helyi iskolák diákprodukcióit. Ne feledjük, hogy a tavalyi Ványa bácsira a Nemzetiben szinte kizárólag a szakma jutott be, így azt rendes vendégjátéknak nem nevezhetjük. (Közben DVD-n volt szerencsém látni a fergetesen jó előadást.) A civil, ámde lelkesen érdeklődő színházrajongó így eddig mindig hoppon maradt. Ezek után most ősszel a Vígszínház tálcán kínálta a Három nővért, és ezt én örömmel (el)fogadtam.
Tompa Gábor évekkel ezelőtt tiszteletét tette a Vígben, felforgatni viszont akkor egyáltalán nem tudta a légkört. A Lear király - a rossz szereposztás miatt talán - csúfosan leszerepelt. Tompa ennek ellenére visszatért az őt egykor kirekesztő falak közé (ilyen súlyos falakat görgetett a Learben is, csak azok rajta kívül nem sodortak el senkit), hogy újabb próbát tegyen, ezúttal rendezőként és társulatvezetőként egyszerre, és - valószínűleg emiatt - most végre megéreztük a hírnév mögött álló szellemi alkotóerőt. Ezzel egyidőben átélhettük a kolozsvári színjátszás rendkívüliségét.
Csehov immár több mint száz évvel ezelőtt írta meg remekműveit, amelyeket azóta sem lehet elégszer előadni, egyszerűen nem lehet őket lerángatni a repertoárról. Nem mintha nem születnének unalmas, bájolgóan melodramatikus feldolgozások, de ezek közé mindig berobban egy-egy mestermunka, amilyen Andrei Serban Ványája volt, és amilyenhez közelít a mostani Három nővér is. Ezek az értelmezések elszakadnak a szöveg olykor már poros vagy nevetséges fordulataitól, és az élesen megfogalmazott, máig megválaszolatlan kérdésekre fókuszálnak. Persze ezek a létkérdések ugyanannyira közhelyesek is lehetnek, amennyire megborzongatóak máskor, ezért múlik sok a rendezésen és a színészeken. (Hasonlóan nem mindegy, hova kerül a hangsúly az antik szerzőktől kezdve Shakespeare-en át a kortárs darabokig esetében sem; előfordulhat, hogy a néző olykor fintorogva hagyja ott a klasszikusokat a szünetben, de ilyenkor nem az eredetit, inkább a feldolgozást érdemes szidni.) A Három nővér elég világosan arról szól, hogy a vidékről a városba, a semmiből a valamibe vágynak a szereplők, és valahogy mégsem teszik meg a kellő lépéseket. Az azóta eltelt bő száz évben a darabra rakódó értelmezéseket mind felmutatja Tompa rendezése: az értelmiség egy helyben toporgását, az értelmes munkától megfosztott katonaság vészjósló tenniakarását, a dolgozó nők magányát, a szerelmesek kiszolgáltatottságát, az állandó kényszert a világ törvényeinek és a társadalmi szabályok megmagyarázására, majd ennek a céltalan filozofálgatásnak a szüntelen munkával való felszabadítását, máskor a mulatozásba és italozásba merülést, aztán az ezzel szembe állított családi idill hazugságát, végül az elmúlt korok elértéktelenedését és az eljövendők fenyegetettségét.
Van valami szép abban, ahogy a központtól elszakadt kolozsváriak az anyaországi fővárosi Vígszínházban vendégszerepelnek ezzel a művel. Ettől mi, budapesti nézők hirtelen kapunk egy plusz értelmezést, és ez rakódik a többi felsoroltra. Nem tagadom, ennek folytán kissé nehezen fogyasztható a hosszúra nyúlt este, annyi rétegen kell átrágnunk magunkat a befejezésig. Időközben meg-megakadunk néhány máshonnan már ismerős vagy egyszerűen elcsépelt momentumnál. Visky András dramaturgi munkája ezzel együtt természetesen zseniális, csak nem biztos, hogy ennyire kellene ragaszkodni minden szövegbekezdéshez. Tudom, így is nagyobb átalakításokat eszközölt, mint az a magyarországi színjátszásban elfogadott, de közben ugyanennyit hozzá is toldott, tehát megmaradt a szöveg terjengőssége. Szeretném letisztultabban látni az ő értelmezésüket, mert amit én annak gondolok, az nagyon okosan magyarázza tovább a darab történetét, és engem is arra késztet.
Miután megkaptuk a régmúltból fölénk tornyosuló árnyképet és a közelmúltból a jelenbe trappoló, majd tovaszálló különítményeseket (akik hol megkésett álarcosokként, hol tüzet oltva vagy a padlóhoz erősített bicikliket hajtva asszisztálnak végig), felvillan a mi generációnk jövője, ahogyan mi szőjük tovább ezt a szenvedéstörténetet. Modern kori főszereplővé így Natasha válik, aki mindent elsöprő primitivizmusával nő rá (a nagyon magas Skovrán Tünde játssza) a múltra és jelenre, és azok összes szereplőjére egyaránt. Egy elképzelt folytatásban már nem ő lenne az egyedüli családon kívüli, hanem ő lesz a család magja és a gyerekek is rá fognak hasonlítani. A régiek közül, akik még élnek (és ha magunkat közéjük soroljuk, akkor nem vagyunk a jövő sikeres emberei) a cselédhez hasonlóan házon kívül rekednek (ahogyan az értelmiség kezd ma mindenhonnan kiszorulni a bunkóság és az igénytelenség előretörése miatt). A Csehov-darab múlni nem akaró időszerűsége azt is bizonyítja, hogy a szóban forgó értelmiség már nem először veszíti el ezt a játszmát, csak mindig másokkal áll szemben; vagy a katonai agresszorok, vagy a politikai akarnokok, vagy újabban (az előző kettő közreműködésével) a síkhülye tömegek ellen marad alul. Mert hát mivel küzd az értelmiségi: a maga művészi-intelektuállis eszközeivel, amilyen a színház. Ezt pedig az elmúlt rendszerek könnyedén elhallgattathatták, ha nem tetszett nekik, a jelenlegieknek pedig már erre sincs szükségük, elég, ha elkerülik, az ő embereik úgysem értenek belőle semmit.
Kolozsvárról kell vendégjátékot látnunk ahhoz, hogy a belső ügyeinkbe lássunk, hogy az állapotainkra ismerjünk. Ezért például nagy kár, hogy nem járhatunk szabadabban a valaha tündöklő erdélyi nagyvárosba, és ott helyben sem fogad illendő palota, a Víghez hasonló. De ott megvan az a belső izzás, amelyet nálunk a (még meglévő) külcsín helyettesít, ahogyan az a Vígben vagy a Nemzetiben történik, normális körülmények közt. Vajon az utcán tüntetők közül hányan ismerik Péter Hildát (Irina), Kézdi Imolát (Mása), Hatházi Andrást (Andrej), Bíró Józsefet (Szoljonij) vagy Bodnár Zsoltot (Versinyin)?... hogy csak a legjobbakat emeljem ki. Vajon mi másra vágynak Kolozsvár romjaiból, ha legfőbb megmaradt értékét sem becsülik meg rendesen? Az értelmiség pedig hallgat és kínlódik, most leginkább Budapesten.
